Hagytam és engedtem…
Hagytam szabadon
látóhatáron repülni.
Nem zsinegeltem össze
törékenynek tűnő szárnyait.
Felnézek a csodálatos
a türkizkék égre, hevülni
érzem vérem, újfent feledve
életem sötétebb árnyait.
Engedtem szárnyalni folyók,
hegyek, tengerek felett,
az aranyszínű madarak között
csendesen megbújva.
Már fantáziálok
s elragad a képzelet,
én is velük repülök
– szárnyalást soha meg nem unva.
Szemem behunyom, álmodok,
láthatatlanná válok, éltető
lehelet vagyok, lélekké
változott szerelem.
Arany áhítat, arany hódolat,
oly izzó, oly égető,
oly lángoló szenvedély:
aminő csak lélekember szerelme lehet.
Oly vonzalom kerít hatalmába
megint, mint egykoron, amikor
megpillantottam egy sétahajón.
Nincs oly erő, mely megállíthatná
szerelmemet, így az égből karjába
leereszkedem. Megfogadtam annyiszor
dicstelen önmagam megtagadom.
Megváltoznék, ha őt újra elvarázsolhatnám.
(Erdős Pál Attila)
