Emlékképek Anyucikánkról,
aki Uzsonyik Ibolyaként született…
Anyuci, Ibi mamci, Ibolya, Ibi néni, amikor 1932. január 14. – én gyönyörű kisbabaként látta meg a napvilágot, még nem tudta, nem tudhatta, milyen is lesz az élete, sorsa.
Kamaszlányként az iskola mellett már dolgoznia kellett, így hamar megtanulta a leckét képletesen is, hisz az életben maradás volt a tét. Együtt nevelkedett két bátyjával, Istvánnal és Gyulával, akik mély nyomokat hagytak a kislány lelkében. Különleges szeretettel beszélt elsősorban az idősebb testvéréről, Gyusziról, gyakran emlegette, milyen jó testvére volt és mennyire szerette az egész családját.
Tizenhat évesen férjhez ment és már egy év múlva megszületett leánykája, aki elkápráztatta szépségével anyukáját és rögtön elnyerte az Ibolya nevet. Húsz esztendősen megszületik második gyönyörű kisbabája, Györgyi. A környék irigyelt hölgyévé vált, hiszen szerette az életet, jókedvűen nevelte lányait, táncolt a mulatságokon, ha tehette művelődött, leginkább az olvasást kedvelte.
Két házassága is zátonyra futott, holott sokat küzdött érte. Érezte, hogy gyermekei sínylik meg a történteket, tőle telhetően sokat segített abban, hogy a két lány párjára találjon. Nagyon boldog volt, mikor is Ibi 1972 – ben, míg Györgyi egy évre rá férjhez ment. Lányaival, vejeivel rendszeresen találkozott, ő nem egy szokásos átlag anyós volt, Lacit és Palit is elfogadta, megkedvelte, de véleményét sohasem rejtette véka alá. Jó helyen, biztonságban, szeretetben akarta tudni lányait.
1980 – ban költözött ki Pomázra, szeretett kis családi házába, pompás kis kertjébe, már négy unokája volt, Attila, Hajnalka, Zsolt és Emese. Különleges és bizalmas kapcsolatban voltak és mindig történtek kedves, humoros dolgok velük. Többek között Attila a legidősebb unoka vele gyújtott rá első szivarjára, az akkor szerfölött titkos élvezet olyannyira elbódította Attilát, hogy a mai napig sem dohányzik… Emese nagyon sokat volt vele a nyári szünetekben, mert akkor már boldog nyugdíjas életét élte. Kalandjaiknak se szeri, se száma, ám egyet kiemelünk a sorból, amin még ma is nevetni szoktunk. Történt ugyanis, tejbegrízt szeretett volna Mamci ebédre főzni, Emese segédkezett a keze alatt és egyszer csak észrevette, hogy a búzadarában érdekes hancúr folyik, imigyen szólt: - Mamcika, mozognak a grízek! Amik persze bogarak voltak… Zsolt a kelt gombócaiért még harcra is kelne, csakhogy ehessen belőle még többet. Hajnalka emlékképe is felettébb jellemző Mamcira. Egyszer két cirkuszjegyet kapott egy ismeretlentől, és sorshúzással döntötte el, hogy Hajnalkát viszi a cirkuszba. Előtte Mamci arra is gondolt, - micsoda fantázia! - talán betörőjelölt küldte a jegyeket, hogy könnyedén kifoszthassa a házat, így az értékeit gondosan előkészítette és odafirkantotta egy cetlire: - Betörő Úr!. Ezeket elviheted, de a házam ne dúld fel, kérlek. Az előadás remek volt, boldogan nevetgélt unokájával, és utána jóleső érzéssel nyugtázták, a betörőnek nyoma sem volt, igaz, aki a jegyet ajándékozta, annak sem bukkantak a nyomára, a mai napig sem.... Jó volna, ha most Mamci, egy csoda folytán közénk csöppenhetne, megmutatná nekünk, milyen is egy igazi Ibi mamcis nevetés.
Hetvenedik születésnapján hatalmas mulatságot tartott, felért egy lakodalmas dínomdánommal, megtáncoltatta az egész családját, a nagyobbik dédunokája Bence is emlegeti ezt a kivételes napot. A kisebbik Ákos is imádja dióját, anyuci is nagyon szerette e fáját, féltően gondozta és a termését leszámolva, igazságosan elosztotta a lányai között. Így visszagondolva, e két évtized volt életének egyik legboldogabb szakasza, hiszen rátalált ifjú szerelmére is, akivel végre úgy élhetett, mint olyan társával, akire lehetett számítani.
Mamci a közvetlen szomszédokkal is igyekezett jó kapcsolatokat ápolni, különösen Marcsival, a szemben lakó sokgyermekes édesanyával. A közel eltelt harminc esztendő alatt gyümölcsözően sikerült együttműködniük. Kezdetben Mamci volt a tanácsadó, a támogató, az utolsó években fordult a kocka, miután Mamci segítségre szorult.
Itt egy kis kitérőt kell tennünk, hisz Mamcinak azért volt két plátói „szerelme” is, ámde érdekes módon senki sem volt ezért féltékeny rájuk, merthogy mi is kedveltük a kiválasztottakat… Mamci előszeretettel hangoztatta a szűkebb családi körben, persze abban a tudatban, hogy mi megértők vagyunk. Eláruljuk, először Bobi nevezetű kutya lett a nagy kedvence, közel 14 évig volt hű társa Mamának, majd a hízelgős Csibész eb következett, ő lett az igazi kutya, végre megismerhette Mamci, milyen az, amikor egy kutya nemcsak szolgája őt, hanem kedves és hűséges is.
Öt évvel ezelőtt, miután Mamci betöltötte a 72. születésnapját, váratlanul megtámadta szervezetét egy súlyos kór, amelyről bizony keveset tudtunk, sőt az orvosok jó része is felkészületlen, bizonytalan volt e betegség ismérveiben. Azért reménykedtünk vele együtt, hogy kigyógyítható belőle és otthonában bírni fogja a megpróbáltatásokat. A gyógyszeres kezelésekre az első években jól reagált, négy éven keresztül stabilizálták az állapotát, időnként a régi Mamcit láthattuk viszont. Kicsi házát már nem volt képes elhagyni, kiszolgáltatott helyzetében lányai sokat segítettek, Ibike közelebb lakott hozzá, így ő rendszeresebben járt hozzá, ezzel is megkönnyítvén mindennapjaiban. Ugyanakkor Györgyi is hetente ott volt nála, így Mamci élete végéig támaszkodhatott lányai szeretetére és gondoskodására.
Tavaly alattomosan és megállíthatatlanul támadásba lendült a gyilkos kór, így a karácsonyi ünnepek már nélküle teltek el, Mamci akkor is a kórház szomorú lakója volt. Ez az év sajnos jószerivel csak a betegségéről szólt, fizikailag, idegileg teljesen felőrlődött, kimerült a szervezete, bizony sokszor fohászkodott a Mindenhatóhoz, legyen már vége ennek a nagy szenvedésnek.
2009. szeptember 17. – én bekövetkezett halálával megszűnt minden fájdalma, arcocskáján kis mosoly jelent meg, a megkönnyebbülés kisimította vonásait, nagy békességben távozott el közülünk, abban a reményben, valahol, valamikor még biztos találkozni fogunk vele.
Mi, akik itt maradtunk, érezzük szívünkben a hiányát, amíg csak élünk emlékezni fogunk rá, és mesélni fogunk róla.
Mamci lányai most váltak igazán felnőtté, nincs ki aggódjon értük, hat évtizednyi féltés után nem könnyű megemészteni a legszeretettebb lény elveszítését. Ahogy a közmondás tartja: „Anya csak egy van”.
Budapest, 2009. 10. 15.
Erdős Pál Attila
