Odaát felé lépkedve...
Közel ötvennyolc évesen, jaj már,
- ki tudja hány lépés az odaát ?
Ideát biz' istenem sokszor, túl sokszor talán
lemondóan legyintek: - végleg társam a magány.
Itt most már nem izgat engem semmi.
Érdeklődésemet felkelteni
képtelenség. Sikerült mindent elveszíteni.
Így saját lábam elé sem tudok tekinteni.
Itt egyelőre minden zavaros.
Szívem elárul, csendben verdes tán,
cserben hagy az eszem, fájlalom – nem csavaros,
elcsigázott megfáradt öreg testem vegetál.
Rengeteg jó ötlet maradt bennem.
Nagy ritkán elővesz hősködésem,
ám bágyadttá és férfiatlanná gyengít engem:
- visszaesvén az érdektelenség közönyébe.
Gyötrelmes magányomban irgalmat
már nem remélvén, elregélhetem:
- érzek én egy bűvöletet, egy csodás izgalmat,
ahogyan lassan az odaát felé lépkedek…
elcsigázott megfáradt öreg testem vegetál.
Rengeteg jó ötlet maradt bennem.
Nagy ritkán elővesz hősködésem,
ám bágyadttá és férfiatlanná gyengít engem:
- visszaesvén az érdektelenség közönyébe.
Gyötrelmes magányomban irgalmat
már nem remélvén, elregélhetem:
- érzek én egy bűvöletet, egy csodás izgalmat,
ahogyan lassan az odaát felé lépkedek…
