A Rettenthetetlen…
Édesapám a rákkal szembe küzdve
élte utolsó hónapjait. Ügyes
füllentésekkel nyugtatott mindenkit,
jól érzi magát, de tudtuk, nincs semmi
remény igazából a gyógyulásra.
Egy alkalommal többször is dudáltam
pesti panelházuknál. A ragyogó
időben szerettem volna gomolygó
gondolataimról eszmét cserélni
vele a parkban. Imádott cserkészni,
így türelmesen vártam jelenését
az ablaknál. Hiába. „Teremtését,
ennek fele sem tréfa", s mobilomon
felcsengettem néhányszor. Szorító, rossz
érzésekkel rohantam a lépcsőkön
felfelé, miután apám hét csörgő
hangra sem vette fel a telefonját.
Benyitottam. Az apám meg sem próbált
meglepődni, továbbra is békésen
üldögélt a szobában, a tévében
sugárzott filmet nézte. - Apa, miért
nem vetted fel a telefont? - Jaj, izé,
csörgött az, de azt hittem, a filmben cseng.
- És mondd, mit nézel? - A Rettenthetetlent…
(Budapest, 2010.10.18. Erdős Pál Attila)
