Ilyenek voltunk…
Húsz évi „főnökösdiség” után
nyugállományba vonultam. Soha
nem jutott el a vájtfülembe olyan
hang, hogy annyira szeretnek, hogy kuszált
főnöki lényemet akár ingyen
is szolgálnák… A szerkesztőségi
titokszobában sem tettek többségi
fogadalmat, hogy személyem kincse,
különös értéke lett volna a
lapnak. De ők sem voltak különbek
Deákné vásznánál, hiszen gyűlöltem
a pocsék kávé löttyüket, mondhatnak
bármit, a második emeleti
automata finomabb kávét
főzött, mint a kolléganőim… Lángész
nem lévén, azért mégis derengeni
kezdett, hölgy kollégáim mért’ mondtak
le a várt előléptetésükről,
merthogy tudták ők, az önelégült nők,
hogy egymásra minő irigyek voltak…
(Budapest, 2011. április 8. Erdős Pál Attila)
