Vártalak – hiányzol… 2.
Az ébredő nap első sugaraiból
füzért fontam, szerelmemet abba fogtam,
ámbátor jómagam szomorkás maradtam,
s panaszos orgonasípokon játszottam
gondolatban minden éjszaka – csak róla
álmodozva, felfogván, néha a legfőbb,
amit egymásnak adhatunk, az maga a
hiányunk… Visszaemlékezvén az első
találkozásunkra, viharos szerelem
tombolt közöttünk már aznap, tarka,
változatos élet vette kezdetét, egy
kaleidoszkópszerű képet mutatva.
Később szerelmünk sápadt – szürke jelleget
öltött, igazivá formálódott, olyan
hallgataggá vált, mint a hétköznapok, nem
feledve, csak az zengi dalát, ki oda –
van valakiért és vár reá. Az egymást
igéző szép szemeink is némák voltak…
„A róna ürességét megtöltik ma már
az emlékeim, az együtt megélt csoda
pillanataink, az elragadó tájak,
ahol együtt róttuk az úttalan – utak
sokaságát, az örvendezéseink, a
boldogságaink – élvezeteink, újra
és újra felbukkanó heves vitáink…
Jóllehet, amikor visszanéztem, soká’
eltűnődtem, mert csak a saját lépteim
nyomát láttam, s kedves, te sehol sem voltál …”
(Budapest, 2011. május 17. Erdős Pál Attila)
