Elmentél…
A hálóm ablakát kitárom
és a frissen száradt ágynemű
üde illatát beszippantom.
Egy új nap kezdődik, ám csend ül
a szobámra, ahová belép
a napfény, keresgél, s már sehol
sem találja őt. Nézegetek és
szenvedek, hol lehet, a seol*
nem lehet kiút, a halottak
birodalma nem várhatja őt.
Egyre csak keresem – katona-
ember pontosságával, a tőr
is belesimul a kezembe,
de megrettegek, merthogy megvan,
csak valahol a szép kedvesem
elmarad, ez felfoghatatlan,
csak tudnám hol keressem? Halkan
szólongatom, zavartan érzem
magam, tán furcsán hangzik, ajkam
magától nyílik s zár, félek
meg sem tudnám magyarázni én,
miért, de engem vakrémület
fog el – pánikolok. Várni és
gyötrődni oly nehéz, nélküle
üres az életem. Mikor nincs,
összegömbölyödöm az ágyamon
és újfent átérzem – kimondani
oly kegyetlen – mily nagy fájdalom
az ő elvesztése… Álmomban
és ébren egyre csak keresem,
és addig kutatok utána,
míg meg nem lelem szerelmem.
*(seol= az alvilág, a halottak birodalma)
(Budapest, 2011. május 25. Erdős Pál Attila)
