Nincsen tovább…
Az elmém egyre nyújtózik a végtelen
felé, miután elérte – jaj, képtelen
vagyok elhinni – a halandó képzelet
határait, nincs tudományosság, melyet
be nem fogadtam volna, nincs már művészet,
amely meghaladhatná tehetségemet,
s mégis, hiába vizsgálódom, hiába
okulok, míg csak élek, párom hiánya
felfoghatatlan, ő már nem tekint reám
asszony szerelemmel… Nélküle a világ
színét veszti, a nagy fájdalom mindent porrá
éget, szívem is eltompul. Nincsen tovább…
(Budapest, 2011. augusztus 11. Erdős Pál Attila)
