Magaddal vitted a szívemet…
Szerelmem, az érthetetlen halálod
óta, már eleget tudok a gyászról,
hogy felfogjam, keblemben sosem szűnik
meg a hiányérzeted, olybá tűnik,
nem tanulok meg élni a tátongó
űrrel – kegyetlen dolog a lázongó
lelkem csillapítása! -, amit magad
után hagytál. Most egy nagy kérdés ragad
magával: ha az ember odaadja
valakinek a szívét, jó fantaszta
módjára, és ez a valaki meghal,
akkor elviszi a szívünket? Meg ha
az ember itt marad tátongó lyukkal
mellkasában, és e lyukat nem tudja
semmivel sem kitölteni? Nélküled
életem üres, megöl a rémület…
(Budapest, 2011. szeptember 13. Erdős Pál Attila)
