Elveszítettem szerelmemet
Elveszítettem szerelmemet. Most egy
kis faházban gubbasztok a fenyvesben,
nyitott ablakok mellett és hallgatom
a madarak csivitelését. Nyelvem,
torkom kiszáradt, töltök egy skót whiskyt,
s enyhítek a bánatomon. Tavasz van,
kellemes napsütés és az ölemben
egy köteg szerelmes levél. A barack -
és a narancsszínű borítékokon,
ahogy meglátom gyöngybetűit, könnyek
szöknek a szemembe, a legtöbb levél
a kék Duna partján íródott. Törnek
elő a csodás emlékek sorjában,
érthető, hiszen évekig őriztem
őket íróasztalom fiókjában.
Merengve kitekintek: egy őzike
lépeget el a házikó ablaka
alatt, majd felhajtom az italt, ásót
ragadok, és egy kis gödröt mélyesztek
a ház elé. Napok óta rossz álmok
gyötörnek, ennek ellenére fogom
a leveleket s gyufával egyenként
elégetem. Az összepöndörödő,
elfeketedő papírok szerteszét
hullnak most a tátongó sötét verem
mélyébe. Visszahőkölök a látvány
eredményétől, ahogy egy pillantást
vetek az egyik levélre: „Te bálvány
vagy számomra most is és mindörökre,
drága szerel…”, olvasom, mellette
pedig, a megperzselt alsó sarokban:
„Imádlak téged, életem szerelme,
csókollak ezersz…” A gyászfekete
pernyén, teljesen tisztán rajzolódnak
ki a szavak. A gödör fölé hajlok
és elámulva, inkább meghatódva
vallomások, amelyeket egy olyan
asszony írt, ki immár a földben nyugszik,
nem akarnak semmivé válni. Hosszas
habozás után betemetem a gödröt
és földbe szúrt ágakkal megjelölöm
a helyet. Hirtelen arról is döntök,
melyen, érdekes, de meg sem lepődöm,
hogy a következő tavasszal újfent
felkeresem a házikót. Behunyom
a szemem és látom magam, ahogyan
közeledem az ösvényen: mag hullott
ősszel a négy ág közé, egy palánta
sarjazott ki belőle, egy kedves nefelejcs
volt, kék színű – épp olyan csodálatos
kék, mint a gyönyörű szerelmem szeme…
Köszönettel tartozom: C. S. – nek!
(Budapest, 2012. január 17. Erdős Pál Attila)
