Haldoklom…
Érzem, utolsó heteimet tengetem,
bánom, mennyi álmom nem teljesítettem,
s fájó, soha nem volt bátorságom a saját
életemet élni, mindig is szerettem(?!)
mások elvárásainak megfelelni.
Sajnálom, mert tudatában vagyok annak
is, hogy ez bizony saját döntéseimnek
következménye, nem volt merszem még arra
sem, hogy valódi – igaz érzelmeimet
kimutassam – viszályok elkerülése
végett. Elnyomott, elfojtott érzéseim
eredménye egy középszerű élet lett
és soha nem váltam azzá, amivé tán
válhattam volna, a magamba szoruló,
ki nem mondott keserűség, harag lelkem,
szívem sorvasztotta, agyamba tóduló
sötét gondolatok - fájó betegségek
melegágyaként - cincálták idegeim.
Igazán sajnálom, hogy csak most, életem
végén ismertem fel – apám intelmei
csak – csak eljutottak hozzám -, a boldogság
választás kérdése, akár választhattam
volna, ám valahogyan beleragadtam
régi mintákba, szokásokba. Akartam,
de, elakadtam. Elfogadtam végül is
az elfogadhatatlant, a középszerű
létet. A változástól való félelem
arra késztetett (mely azért életszerű!),
hogy magammal és másokkal elhitessem,
én voltaképpen elégedett lehetek
életemmel, miközben lelkem legmélyén
arra vágytam: fesztelenül nevethessek…
(Köszönettel tartozom B.W.- nek !)
(Budapest, 2012. 07. 15. Erdős Pál Attila)
