A „táncparkett ördöge…”
Ámulva – bámulva nézem a csinos
nőket a katonabálban, kínos
a beismerés: remekül pörögnek –
forognak a táncosok, ördögnek
való ez, nem nekem, jóllehet erőt
merítek és lekérem a legmenőbb
szőke hölgyet, egy jóképű fickótól,
kinek lebiggyed az ajka. Filózok,
milyen néven mutatkozzak be, döntök:
Róna Viktorként tündöklök, de dörzsölt
„Pali”lévén azonmód jelzem, hogy csak
a névrokona vagyok. – Nevem Olga,
ropjunk egyet – közben nevet. Magamban
kuncogok, s alig lépek kettőt, a maca
megbökött. – Szereti Ön, Róna Viktor
a változatosságot? Mondtam vidor
arccal azonnal: - Kedves Olga, nagyon!
A szép hölgy bájos hangján így szól: - Akkor
most szálljon le végre – valahára a
jobb lábamról, s lépjen inkább a balra,
vagy álljon fejre, s táncoljon a kezein,
én akkor Önt megpróbálom vezetni!
(Budapest, 2013. január 9. Erdős Pál Attila)
