A szerelmem nyila...
A szerelmem nyila eltalált téged,
amire nagy szükségem volt, remélve
tőle szebb napokat, mert csak a munka,
a robot maradt számomra, gyalulva
az idegeimet és a lelkemet
nyomorítva. Más a világ teveled,
értelmét adtad a torz életemnek,
a melegszívű Nap is fényesebben
süt le rám. Fehér fényeit a reggel
azóta is veti bőséggel, s gerle
szárnya ontja a gyöngyöt röppenőben.
De, ostoba láng tép s ég füstölögve.
Szerelem ez? Bujkál bennem félelem,
mert e szerelem nem épeszűeknek
az állapota és képtelen vagyok
felfogni, hogy a boldogságom vajon
tényleg csak egyetlen személytől, tőled
függhet, mert bárhogy is szeretlek, dőre
dolog lenne elfogadnom, nem lehet,
nem hiszem, hogy igaz az, hogy úgy legyen.
Gyönyörű kék szemed tán a boldogság
szép kék virága, nem lenne bolondság
e hitben élnem, vagy kevergő, szürke
tenger, melyben engedd, hogy elmerüljek…
(Budapest, 2014. szeptember 24. Erdős Pál Attila)
