Legyen már az enyém, mi hátra van még…
Sokáig segítőkészen, készségesen
szolgáltalak, de sohasem szolgalelkűen,
megalázkodó, gerinctelen ember nem
voltam sose. Akkor írtam entellektüel
módon csak, ha megcsendült a melódiád,
hánykolódtam álmatlanul, átvirrasztottan
kínlódva, ha egyetértő retorikád,
pátoszod hallgatott, keveset vitatkoztam.
Vártam a nagy változást, a korszakváltást,
elegem volt és untam már a cenzorokat,
a politikai élű felülvizsgálást
megvetettem minden korban. Rekordokat
műveimmel nem döntöttem, bár sok helyen
megjelentem, ámde nem írhattam kedvemre,
szeszélyesen. S ma ugyanezt érzem. Enged
végre, az legyek, aki vagyok, ha szerelmem
szárnyal, hadd kürtölhessem világgá,
hisz oly kurta az élet, s minő sérülékeny,
sorban hullajtják lombjaikat már a fák
az őszi szitáló ködben, csak a törékeny,
vonuló madarak éneke szól a légtérben,
legyen már az enyém, mi hátra van még: békében…
(Budapest, 2014. szeptember 11. Erdős Pál Attila)
