Foszlány…
Képes vagyok magamtól elvonulni,
és lettem megkétszereződött ember.
Az egyik gyámoltalan – élhetetlen,
a másik egzisztál, tud boldogulni.
Mint cirógattalak téged, bódulni
látszott lényed, ez volt a lényeg, csendben
sejtettem, simogatásom értetted,
bár néha féltem, mikor kicsordulni
láttam könnyeidet. Némelykor engem
dühített az őrjöngésed – tolulni
éreztem agyamban a vért – életed
árán ellenben én nem élek. Benned
jó lenne már egyikünknek elmúlni,
míg az élet nem pilled el testedben.
