Barátom Sándor nevetve
mesélte, minden este feldob
egy pénzérmét, azért, hogy menjen – e
a kocsmába, vagy ne, ha fej, akkor
nincs apelláta, megy. – Meglehet −
mondom erre −, ám mi van, ha pont
írás? Sándor mosolyogva jelzett:
− Nézd, Palkókám, akkor addig dobom, …
(Erdős Pál Attila)
Mire van igazán
szüksége a világ
népességének? Sokkal
több szeretetre, jóval
kevesebb bürokráciára!
(Erdős Pál Attila)
( FOTÓN a szerző Erdős Pál Attila 15 évesen)
Meghívást kaptam kamaszként egy bálba,
ahol is a táncterem sarkában megláttam
egy szomorúan ülő nőt, a korkülönbség
ellenére, egy biztató üdvözlés
után megszólítottam őt: − Ápolni
szeretném a lelked, van − e kedved táncolni
velem? – Gyerekkel nem csörgök édes. – Bocsánat,
nem tudtam, hogy áldott állapotban vagy!
(Erdős Pál Attila)
Egy futóhomokban nyakig ellepve
ordítozott egy ébenfekete ember.
− Segítség, megfulladok! Épp arra kószált
egy fehérbőrű súlyemelő. Próbált
fogást találni a szerencsétlenen,
ámde végül minden egyes kísérlete
kudarcba fulladt. – Várjon, ha megkérhetem –
bökte ki, a homlokát törögetve,
mindjárt hozok segítséget. – Apropó –
motyogta a homokba rekedt aggódó
muksó – talán megpróbálhatom előbb
kihúzni a lábamat a kengyelből.
(Erdős Pál Attila)
Az öreg lovász szúrós szemmel
figyel, ahogy én a városi
fickó nyergelem a lovat. – Ej,
maga! – szól hangosan, bánom is
én, mit mond, de fordítva tette
fel a nyerget. – Na, egy pindurit
figyeljen, honnan tudja merre
felé akarok elindulni?
(Erdős Pál Attila)
Barátom Feri igen depis
hangulatban hív. – Hidd el, megint
környezetváltozásra lenne
szükségem. – Ki gátol meg ebben? –
kérdezem. – Figyelj, állandóan
próbálkozom, ám fárasztóan
utánam ered a nejem, Szilvi,
s engem hazáig pofoz mindig…
(Erdős Pál Attila)
Már hiába is nyílik kertemben
a kedvenc őszi rózsa virágom,
s zöldell a diófánk a ház felett,
nem lesz nekem több téli világom…
A lelkiállapotomat senki
sem érti, mivelhogy az édesen
tövises, a kedvesem sem érti
meg szerelmemet voltaképpen, mert
ha szerelmes énbelém, azért nem,
mert igaz szerelmes, s ha pediglen
nem szeret úgy, ahogyan illene,
azért, merthogy nem szerelmes… Szívem
fájdalma egyre mélyebben sajog,
szívósan csonkulok, semmi harcom
mindenkivel vívom, de feladom,
a porhüvelyem nektek itt hagyom…
Bátran és elképesztően játszva
megnyertem a főnyereményt egy
tévévetélkedőn, s a szálfa
termetű játékvezető széles
mosollyal gratulált. – Kedves uram,
Ön igazán pompásan játszott,
jutalmul afrikai utat
tudunk felajánlani. Na, mármost,
ha a következő kérdésemre
is helyesen válaszol, ami
köztünk szólva azért meglepne,
megnyerheti a visszautat is…
(Erdős Pál Attila)
Ismerlek jól. Szeretnéd megfejteni,
honnan van ez a téged felemésztő
ragyogásom, ebben a velejéig
romlandó és feltűnően esendő,
ámde túlérett testben? Ismerlek jól,
szeretnéd tudni, mily hév áramlik szét
ebből a hangtalan emberből? Legjobb
lesz, ha felfedem magam, vágytam, miként
is adjam tudtodra. Átszövi a testem-
lelkem a szenvedélyes érzékiség,
körülöttem úgy lángra lobban minden,
hogy az összes érző lény csontjáig ég…
(Erdős Pál Attila)
A szerelem közel sem
ostoba, hiszen mindig
pontosan tudja, mit tesz,
soha, de soha nem cselekszik
ok nélkül, legfeljebb ez
az ok valahogy rejtve
marad előttünk. De nem
vitás, mi vagyunk esztelenek,
és ostobák, mivelhogy
mindenáron az okok
színvonalán akarjuk
megérteni és ez sokkoló!
Van két varázslatos szervem, az
agyam és a szívem, amelyek
olyan helyek, ahol az álmokban
és a szeretetben semmi sem
lehetetlen. Így megtehettem
szépem, hogy elveszett álmod
visszajuttassam neked, szívem
még mindig vággyal tele, látnod
kellene orcámon, ahogyan
elmerengek és emlékezem:
mikor eggyé váltunk egy csoda
éjjelen, szerelmünk fészkében…
(Erdős Pál Attila))
Szeretem a szép lányokat
és asszonyokat,
keresem, kutatom őket
mindenhol, s megőrzőm
emlékezetemben
a legszebbeket. Nyomban
leszögezem, szép nép a magyar,
így igazán lenyűgöző
a kínálat, fejlettebb
agyam is a nőknek
köszönhetem, mert ahogy
növekszik napról – napra
a számuk, úgy nő az én
hippocampusom is, mely
az agy memóriáért
felelős részének térfogata…
(Budapest, 2011. október 10. Erdős Pál Attila)
Édesapám nem győzte hangsúlyozni,
próbáljak viselkedni udvariasan
és megértően másokkal, hiszen így
én egy vagyont kaphatok vissza,
(noha filléreket fektetek be), de
mostanság könnyebb szeretni - való igaz -
az egész emberiséget, mint kérem
a közvetlen szomszédjainkat…
(Budapest, 2012. 09. 20. Erdős Pál Attila)
Barátom Sándor hetek óta
munkanélküli. – Tettem róla,
hogy így legyen, behúztam egyet
a főnökömnek – mesélte reggel,
amikor találkoztam vele.
- Satya, a Népszavában este
olvastam egy hirdetést, lehet,
hogy éppen neked való lenne.
- Ez frenetikus – lelkendezett,
mikor hevesen részleteztem
az álláslehetőséget. – De,
mennyit fizetnek? – Bőségesen,
ismerve téged. A bérezés
arányos az ember képessé-
geivel. – Nézd, ettől félek, mert
abból én, biztos nem élek meg…
(Budapest, 2014. október 8. Erdős Pál Attila)
Ma egyre többen félnek a felsülés,
a balsiker, a fiaskó, a bukás
kellemetlen élményétől, csepülés
nélkül is beláthatjuk, a lapulás
sehová sem vezet, hiszen nem lehet
úgy élni, létezni, hogy semmiben sem
valljunk dicstelen kudarcot, legfeljebb
akkor, ha annyira kíméletesen,
óvatosan élünk, amiről én úgy vélném,
hogy az már majdnem olyan, mintha nem is élnénk…
(Budapest, 2014. október 14. Erdős Pál Attila)
Megengedhetem önnönmagamnak a hibákat?
- kérdezem magamtól, amikor elkövetem,
s nyomban megnyugtatom a lelkem, igen, hisz nálam
az bizony kreativitás, jóllehet közel sem
volt könnyű rájönni, melyiket tartsam meg, mert az
művészet… Lélekemelő számomra, hogy a
tudósok is gyakran kijelentik: „Valóban
meggyőző érv. Nem volt igazam.” Ámde, a csoda
ebben az, hogy meg is változtatják állás –
pontjukat, s már nem hangoztatják, nem vitáznak
régi nézetükről. Megmondani sem tudnám,
mikor is történt ilyesmi a politikában…
(Budapest, 2011. január 21. Erdős Pál Attila
A legfőbb lény…
Ember, mit tudsz, ha még hibázni
sem? Megengedni magunknak a
hibákat, az teremtőképesség, hisz
tudni, hogy melyiket tartsuk meg, maga
a művészet. Csak a legfőbb lény
van abban a helyzetben itt e
világon, ki az emberi teremtményt
hibája miatt igazán megintse…
(Budapest, 2013. január 4. Erdős Pál Attila)
Két gyönyörű szemed kékségében
csillant fel először a szerelem,
ahogy belefogózkodtál csibészes
tekintetembe, választ keresve.
Két gyönyörű szemed kékségében
csillant fel először a szerelem,
mikor szívedben még csak énekelt
a vágyás, de tested nem engedett…
Két gyönyörű szemed kékségében
csillant fel először a szerelem,
az én két kék szememben mentsvárra lelt,
s mint kis pacsirta, dalra kelt bennem.
Két gyönyörű szemed kékségében
csillant fel először a szerelem,
Lelked elárvult, elhagyatott lehet,
de a szemed szeretni fog engem…
(Budapest, 2011. október 31. Erdős Pál Attila)
Igen fájó, hogy az öregedési
folyamatban
az éleslátásunk irtóztatóan
csökken, mért’ is
tagadjam, de nagyon jónak tartom én,
nem veszti el
az ember azon korokat, amiket
így – úgy átélt…
(Budapest, 2014. szeptember 12. Erdős Pál Attila)
(A fotón Erdős Györgyi és a szerző: Erdős Pál Attila)
Szexuálisan is teljesen
összehangolódtam a nejemmel,
tegnap éjjel is elterveztük,
hogy egy felejthetetlent szexelünk,
s erre mindkettőnknek egyszerre
kínzóan belefájdult a feje…
(Budapest, 2014. szeptember 10. Erdős Pál Attila)
Barátom Sándor nett neje
imádja a természetet,
így tavaly ősszel Éva helyet
keresett egy klassz kempingben, de
előtte még rákérdezett
a recepcióstól: - Kedves,
szeptemberben vagy októberben
váltanak színt a falevelek?
(Budapest, 2014. július 11. Erdős Pál Attila)
Vannak, akik a kézfogást utálatos
szokásnak tartják, elborzadnak attól
a gondolattól, hogy mások bacilusai
rájuk ragadnak. De jó tudni, visszautasítani
a kézfogást, arra nincs udvarias mód,
az elhárításával nem lesz ugyanis sok
esély megvédeni az ember egészségét,
ám modortalannak fogják tartani az ilyen személyt.
(Budapest, 2014. szeptember 27. Erdős Pál Attila)
Újdonsült barátnők meghitten
beszélgetnek: - Tudod, Editke,
én a szolgáltatóiparban
dolgozgatom – kérkedik halkan
a jó állásáról Erzsébet.
- Tud erről az erkölcsrendészet?
(Budapest, 2014. június 27. Erdős Pál Attila)
Forgalmi dugóban, az alagútban,
a kocsik sora csak lépésben halad,
feleségem türelmetlenül búgja,
mivelhogy kiabálnia nem szabad:
- Apa, mondd, tényleg nem tudnál egy kicsit
gyorsabban menni? Bekapok egy csokit
mérgemben, és így szólok: - Tán egy picit
tudnék, de nem hagyhatom itt a kocsit!
(Budapest, 2013. október 28. Erdős Pál Attila)
Egyes politikusok
nagyra tartják saját
erkölcsösségüket
és erényeiket,
miközben feszülten
és árgus szemekkel
figyelik az emberek
ballépéseit…
(Budapest, 2014. március 3. Erdős Pál Attila)
